Játékelmélet light

Stratégiai együttműködő partnerem, a Könyvtáros Testvér úgy döntött, hogy ír nekem egy laza ismertetőt A játékmester című könyvről. Elhatározásának hátterében valószínűleg az állt, hogy egyrészt megkértem rá, másrészt nem hagytam békén. Az eredmény az alábbiakban olvasható. Hálából szavazzon rá mindenki a Golden Blog versenyen, mert tőlem csak egy sört kap. És most helyszíni tudósítás az Azad Birodalomból.

Valószínűleg az „írjunk valamit egy már elkészített világba” típusú könyvek a legrosszabbak. A Forgotten Realms vagy a Warhammer regényekhez például elegáns dolog lenne Daedalon tablettát csomagolni. A kivételt azok a könyvek képvisel(het)ik, amelyeknek a világát maga az író formálta meg előzőleg. Üdítő példa erre a skót Iain M. Bankstől A játékmester, ami az Emlékezz Phlebasra univerzumában játszódik. Magyar nyelven A játékmester jelent meg előbb, ami szerintem bölcs döntés volt az Agave kiadó részéről, mert egy emészthetőbb, jobban eltalált regényt használtak arra, hogy megismertessék az írót a közönséggel. A kettő világa ettől még ugyanaz, lényege pedig egyszerű alapvetésben foglalható össze: a távoli jövőben az ismert univerzum nagy részét a Kultúra uralja. Hogy mi is a Kultúra, azt nehéz megfogalmazni.

A Kultúra egyrészt anarchista. A szó eredeti, Bakunyin-féle értelmében, nincs köze a bakancsos gyök kettő figurákhoz az aluljáróban. Másrészt szocialista, szintén a szó eredeti értelmében. A nyersanyagok és az energia olyan mennyiségben áll rendelkezésére, hogy mindenki megkaphat mindent, amit akar, és a magántulajdon fogalma már alig jelent valamit. Természetesen a betegség vagy a halál sem probléma többé, így az egalitárius társadalom mindenfajta kényszerítő erő nélkül, stabilan működik. Kivétel az élet és a Kultúra egészének védelme — itt jön az érdekesebb rész. A Banks-könyvek főszereplői mind a Kultúra perifériáján tevékenykednek, más civilizációkkal harcolva vagy azokat befolyásolva növelik a Kultúra hatalmát, elvégzik a piszkos munkát. Talán kicsit gyerekesnek, egyszerűnek (nem az) vagy utópisztikusnak (ez nem titkolt célja Banksnek) hat ez a világ, de szerintem — amennyire egy sci-fi esetén lehetséges — hiteles, élvezhető környezete a regényeknek. Külön előny, hogy nem kapjuk meg szájbarágósan, mi a jó, mi a rossz, a Kultúra sem a legjobb választás vagy az evolúció csúcsa, egyszerűen csak ilyen. Az olvasó eldöntheti, hogy szimpatikus-e neki ez a civilizáció. Az Emlékezz Phlebasra történetében például a főhős azért szegődik egy ellenszenves, militarista idegen faj zsoldjába, mert úgy érzi, harcolnia kell a Kultúra mindent elborító, személytelen jóindulata ellen.

A Játékmester főszereplője a Kultúra legjobb játékosa. Bármiben. Idejét új játékok kipróbálásával, a már ismertek gyakorlásával és újak kidolgozásával tölti. A Kultúra Kontakt nevű szervezete megkéri, hogy utazzon el a távoli Azad Birodalom csillagrendszerébe, és tanulmányozza az ottani civilizációt. A Birodalom érdekes elven működik: bizonyos ciklusonként lejátszanak egy rendkívül komplex játékot, amelyet szintén Azadnak hívnak. A játék olyan fontos a Birodalom életében, hogy az ebben elért helyezés határozza meg, milyen beosztásban fog dolgozni valaki a következő ciklusban, a győztesből pedig császár lesz. Csak így egyszerűen. A játék persze nem teljesen demokratikus, az adott évben betöltött tisztségből adódik, hogy valaki milyen helyzetből, milyen haderővel indul. A történet során kiderül, hogy az Azad egy stratégiai, területfoglalós rendszer, amit szabálytalan, „terepszerű” táblákon játszanak, és baromi bonyolult. Én még nem élveztem ennyire játékleírást — úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy melyek is pontosan a szabályok. Elkapja az embert. A könyvben egyébként jópofa fejtegetéseket olvashatunk általában a játékokról, vagy arról, hogy azok mennyire jól jellemzik az egyes kultúrákat (kis kával).

Egyik kedvenc részem, amikor a főhős kitalál egy új játékot (gleccsereket kell benne vezérelni, felolvasztani, megfagyasztani), majd megunja, amikor rájön, hogy nincs benne semmi szerepe a véletlennek. Nagyon szeretem a gót (ez nem jelenti, hogy jó játékos lennék), amiben semmi szerepe nincs az esetlegességnek. Letisztult játék, amit elvileg lehet ideálisan játszani, legalábbis a játékelmélet szerint. A véletlennek viszont fontos szerepe van a mindennapi életben is, miért ne vonnánk bele a játékokba? A Trónok harcában például az az egyik legvonzóbb tulajdonság, hogy szerephez jut a véletlen, de ez nem hülye kockadobálásban merül ki. Száz talpas sosem fog legyőzni egy ezer lovagból álló sereget, akkor sem, ha sok hatost dob a tábornokuk. Véletlenül kiáradhat a folyó, elzárva őket az ellenségtől, vagy véletlenül megérkezhet az erősítés. De véletlenül nem ver agyon egy szántóvető öt páncélozott lovagot egy cséphadaróval. Ezért rendkívül idegesítő a Rizikó, mint azt házigazdám korábban említette.


A Játékmester persze még sok más témát is érint. Az Azad birodalmat lakó fajban például három nem létezik, és az egyik minden tekintetben uralkodik a másik kettő felett. Aztán itt van a más kultúrákkal, civilizációkkal való találkozás, érintkezés, a különbségek kezelése. Az anarchiából adódó dekadencia, hatalommal való visszaélés, és még lehetne sorolni. A könyvet minden játékbolondnak ajánlom, nem fognak csalódni benne.

— picidz —