Műhely: Victoria Lamb

A mai választék egy ausztrál művész, aki mintegy mellesleg fest figurákat, mert van saját élete, haha. Egész pontosan díszlettervező, és állítólag nem is rossz, bár nem vagyok különösebben naprakész a koktélbár-enteriőrök és a West Side Story adaptációk egytől tízig való értékelésében. Abban viszont biztos vagyok, hogy ő az egyik legeredetibb művész, aki valaha is Citadel márkájú közepes lapos szárazecsetet vett a kezébe. Ha elfogadjuk, hogy minden jó festőtől lehet tanulni valamit, akkor Victoria Lamb munkáit kötelező lementeni a winchesterre.

A művésznőnek remek kompozíciós érzéke van, ami valószínűleg a szakmájában is alapvető feltétel. Ez azt jelenti, hogy minden diorámája élményszámba megy, a Squabble című alkotás pedig egyenesen zseniális. Ezen a WHFB-ből ismert, animosity nevű jelenséget dolgozza fel, ami kb. annyit tesz, hogy az orkok hajlamosak 3 percenként összeverekedni. Ennek megfelelően sok csata úgy dől el, hogy valamelyik ork egység beszól egy mellette masírozó másiknak, majd a döbbent ellenségre fittyet hányva lemészárolják egymást. A Squabble dioráma is ilyen balhét örökít meg, és győzelme a 2002-es ausztrál Golden Demon verseny Fantasy Unit kategóriájában nem mond róla eleget.

A másik érdekes dolog az a természetesség, ahogy Victoria a fényeket (és a szárazecsetet) kezeli. Nemcsak azt teszi mindenki számára világossá, hogy a színek használatát át kell gondolni és ki kell kísérletezni, hanem bemutatja, hogyan lehet egyszerre merészen és ízlésesen festeni. Ha az utóbbi mondat érthetetlenre sikerült, akkor itt van aláfestésnek pár klasszikus, hátha valaki még nem ismeri őket: Rescue of Sister Joan, Firey Angel és Cadian's End. Szerintem nagyon szépek, hasonlóan a saját site-ján vagy például a Demon Winner profilban található munkáihoz. Egyébként maga a victorialamb.com oldal meglepően, hát, spártai. (Nem a „This is Sparta!”, hanem a „ratyi” értelemben.)

Egyéni megfigyelés, de hátha más is észrevette, hogy mennyire érdemes a festéssel/ modellezéssel foglalkozó hölgyek oldalait böngészni. Technikailag nem feltétlenül jobbak vagy rosszabbak, viszont van valami egészen egyedi a látásmódjukban. Itt van még néhány példa, mindenki eldöntheti, hogy igazam van-e. 1 2 3 4

Műhely: BrushThralls.com

Újabb rövid linkajánló, ezúttal a Privateer Press háza tájáról. A BrushThralls elnevezést nehezen lehet magyarra fordítani, és szívesen le is mondok arról, hogy hozzám kapcsolják az ecsetjobbágyok kifejezés megalkotását. A szójáték egyrészt a Warmachine jellegzetes egységeire, az ilyen-olyan thrallokra utal, másrészt a saját jogán is védjeggyé vált, annyira népszerű lett a site a PP rajongói között. A hat amerikai festő oldala tele van korrekt minikkel és végtelenül hasznos tutorial cikkekkel, de a legfontosabb, hogy nem süt belőle az a szektás tökfejség, ami az úgynevezett profikra elég gyakran jellemző. Illetve: ők nem profik, egyszerűen csak mindent tudnak a figurákról, amit tudni érdemes. Amelyik változat tetszik.

A BrushThralls.com (szinte) kizárólag a Privateer Press anyagaival foglalkozik, azonban értékes forrás, akármilyen kiadótól származó minikhez keresünk segítséget vagy ihletet. Az oldal tutorials rovata ebben a pillanatban összesen 102 cikket tartalmaz, ami akkor sem lenne kevés, ha legtöbbjük használhatatlan lenne. Csakhogy nem az. Végigrágtam magam mindegyiken, és legfeljebb arra gondoltam egyszer-kétszer, hogy én másképp csinálnám — rosszul megírt vagy hiteltelen anyagokat egyáltalán nem találtam köztük. A galériákat szintén érdemes végigjárni, bár rettenetesen kényelmetlen az oldalak kezelése, és valamiért éppen konganak az ürességtől. Lehet, hogy ez még a költözés miatt van, a site ugyanis nemrég kapott új ruhát. Ki is ragasztottam jobboldalra egy képes linket.

Az oldal fontos része a blog, nyomon követhetjük benne a figurák elkészítését. (A bennem lakó gonosz idegen szerint az elütött fácánt készítik el, a figurákat mintázzák és kifestik. Teljesen mindegy.) Az ember azt hinné, hogy a „széjjeldolgoztam az agyamat, két hete nincs kedvem semmihez” jellegű bejegyzések nem igazán szórakoztatóak, pedig remekül összetartják az egész blogot. Egyrészt a munka alakulását figyelni érdekes dolog, másrészt kifejezetten jó látni, hogy más is mennyit szív az átmeneti lustaság, az ötlettelenség vagy a világi elfoglaltságok miatt. Ez nem káröröm, hanem éppen hogy kapaszkodó, amikor úgy tűnik, hogy már soha az életben nem lesz semmi ebből a kupac ólomból itt az asztalon. Nem lehet nem szeretni az ilyesmit, hogy például:

Spose I’ll be painting a lot this week. My Xbox 360 died. :(

Az operettért sohasem voltam oda, de ki mit szól ehhez: amikor az egyik srácnak pénzre volt szüksége, mert a rákot Amerikában sem kezelik ingyen, az egész csapat közösen kifestett egy Warmachine sereget, amit aztán elárvereztek. Ezek a dolgok is a hobbi részét jelentik, bár mindig lesz, aki szerint a „babázás” idiótáknak való. Az árverés egyébként sikeres volt, és a YoungWolf7 néven futó tag is meggyógyult, ha jól tudom.

Ha már Warmachine: most rendelem az első pakkot a Privateer Presstől, 500 pontos Cygnar alakulat lesz belőle, ha minden igaz. És lassan tényleg megtanulom rendesen kezelni a kamerámat, hogy ne csak szövegeljek róla. A Blogger felülettel meg úgy vagyok, mint a Renault Mégane hátuljával: nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e, de inkább nem. Ez persze nem tartozik ide.

Műhely: Jakob Rune Nielsen

Első alanyunk Koppenhágában él, és amellett, hogy figurákkal bíbelődik, néha elvégzi a művészettörténet szakot. Rengeteg Golden Demon trófeával büszkélkedhet, köztük két Slayer Sworddel, vagyis a kategóriagyőztesek legjobbikának járó díjjal. Technikai tudásáról felesleges is lenne többet mondani; honlapja szerint legkevesebb százötven fontért vállalja egy mini elkészítését (ha egyáltalán vállalja), és nyilván nem véletlen, hogy ennyit elkérhet. Amiért nagyon érdekesnek tartom a munkáit, az mégsem a festés magas színvonala, hanem egy furcsa kettősség, ami ugyan sokmindenkit jellemez, de Jakob Rune esetében különösen jól megfigyelhető.

Nem tudom, hányan osztják a véleményemet, de nekem a Golden Demonhoz hasonló versenyek győztesei sosem voltak a kedvenceim. Persze hihetetlenül átgondolt és pontos munkákról van szó, de a legtöbbjükből hiányzik az a plusz, amitől egy figura vagy dioráma tényleg magával ragadja a nézőt. Ha rendszeresen megcsodálom őket, az általában csak azért van, mert lenyűgöz a művész precizitása és a beléjük fektetett munka. (Akkor is a művész szót használom, ha a mindenkori magyar kultuszminiszter félrenyel és megfullad, vigyáztam.) Aki látta a Picasso kalandjai című filmet, az emlékszik Pablo üvegcséjére, amiben valami szellem lakozott, és életet lehelt a képekbe. Ez is egyfajta tehetség, ami szerencsés esetben párosul a kézügyességgel, kevésbé szerencsés esetben az illető Golden Demont nyer, vagy elmegy filmrendezőnek.

Jakob Rune Nielsen galériájában az a lenyűgöző, hogy legjobb munkáinak kábé a negyede található a díjnyertes témák fakkjában. Más szóval: emberünk nemcsak kiemelkedően tehetséges, hanem tudja, hogy mit nevezzen a versenyekre, és mit fessen a saját szórakoztatására. Fogalmam sincs róla, hogy ez mennyire tudatos, de mindenképpen működik. Ha valaki hozzám hasonlóan gondolkodik a steril mesterművekről és az esetenként mellőzött, sokkal élettelibb darabokról, annak érdemes ilyen szemmel böngésznie az oldalt. A posztba szurkált képeket azok közül válogattam, amelyek nekem a leginkább tetszenek, a Demon-sorozatot lásd természetes előfordulási helyén.

Hogy praktikusabb dolgokról is szó essék: Jakob Rune oldalán nagyon hasznos tutorialokat találhatunk, amelyeket annál érdemesebb végigolvasni, mert a fekete szín egyik legjobb ismerője írta őket. (Aki festett már képet vagy makettet, tudja, miről beszélek: a fekete és a fehér tulajdonképpen nem szín, hanem egyfajta hatás, amit nem könnyű hitelesen előadni.) A linkgyűjtemény szintén elég gazdag, és akkor nem beszéltünk a művész úr saját vállalkozásáról, a Runic Miniaturesről, ami egyelőre csak bejáratósnak tűnik, de ki tudja, mi lesz belőle. A nálunk érthetetlen okból IV. Keresztélynek nevezett dán királyt ábrázoló mini például nagyon jópofa.

Ki kicsoda projekt

A miniatúrák gyűjtése, festése vagy mintázása nem a legelterjedtebb hobbi, mégis jópáran űzik. Az úgynevezett miniature wargaming elsősorban az angolszász országokban, a németeknél, a franciáknál és Skandináviában népszerű, az utóbbi időben pedig a mediterrán országokban is megerősödött. Eredetileg a XIX. századi Poroszországból származik, és nem csoda, hogy a szomszédos, megfelelően fejlett vidékeken vert gyökeret. A legtöbb érdeklődőnek azonban, származzon akárhonnan, van egy közös vonása: úgy tekint a dologra, mint ahogy gyerekkorunkban mindannyian tekintettünk a repülőgép-makettekre. Fellelkesített a dobozon látható illusztráció, ki is követeltünk magunknak egyet-egyet, majd zavarba jöttünk, amikor a dobozban festetlen, összeépítésre váró műanyagdarabokat találtunk. A bátrabbja azért nekiesett a mellékelt pillanatragasztóval és matricákkal felfegyverkezve, majd csalódottan otthagyta a francba az egészet, mert az egész így már nem volt szórakoztató.

A wargaming miniatúrákkal — ellentétben a repülőmodellekkel — akár játszani is lehet, ez pedig sokakat megtart a hobbi mellett. Ők tökéletesen elégedettek a festetlen vagy tessék-lássék összekent és összeragasztgatott figurákkal, számukra maga a játék a fontos. Elítélni semmiképpen sem akarom őket, bár számomra ez a hozzáállás a jóízlés teljes hiányát jelenti, és mentségnek azt sem tudom elfogadni, hogy nem mindenkinek van kézügyessége a modellezéshez. Ha órabérbe számítom át, hogy mennyi időbe telik elfogadható módon kifesteni egy-egy minit, vagy arányosan mennyi időbe kerül megkeresni egy bérfestő díját, akkor azt kell mondanom, hogy a „tehetségtelen” játékos semmivel nem jár rosszabbul. Sebaj, a gyártókat a vásárlók tartják el, ezért így vagy úgy, de legyen csak minél több belőlük. Most viszont azokról szeretnék írni, akik nemcsak lelkesek, de a miniatúrák között megtalálták azt a csatornát, amelyen keresztül valóban értékes munkára foghatták tehetségüket. A dolog nemcsak a szigorúan vett kézügyességről szól, hanem ide értem az összes, miniatúrákkal kapcsolatos kreatív tevékenységet.

A jövőben megpróbálom bemutatni az általam nagyra becsült alkotókat, legyen szó festőkről, szobrászokról, grafikusokról, írókról, webmesterekről vagy közösségi szereplőkről. A válogatás természetesen önkényes, csak arról lesz szó, aki nekem is tetszik (a kimaradók valószínűleg súlyosabb személyiségtorzulás nélkül átvészelik majd a traumát). Semmiképpen sem akarok biográfiákat írni vagy komplett galériákat hosztolni. Egyszerűen csak a figyelmet akarom felhívni pár érdekes oldalra, hátha van, aki nem ismeri őket. Mellesleg mindegyik jó példa arra, hogy mennyire nem jelent szart se a művészet szó.

A sorozatnak egyelőre a műhely címkét adtam, amit adandó alkalommal vagy lecserélek, vagy simán megsemmisítek. A névsort Jakob Rune Nielsennel fogom kezdeni, de lehet, hogy nem.