Szept. 18. feat Moist von Lipwig

Nemrég fejeztem be két Pratchett-regényt, ráadásul egyszerre. Gyakran olvasok 2-3 könyvet párhuzamosan, általában azért, mert az egyiket ottfelejtem valahol, és kénytelen vagyok elkezdeni egy másikat. A dolognak nincs hírértéke, de a felfedezésem hátha érdekes azoknak, akik eddig csak az itthon kiadott Pratchetteket olvasták. A két regény a 2005-ös Thud! és a nyolc évvel korábbi Jingo volt, magyar címük nincs és nem is lesz. Ehhez például csapjuk hozzá az annál is nyolc évvel korábban, vagyis 1989-ben írott, magyarul is olvasható Piramisokat (Pyramids), és mindjárt kiderül, miről van szó. Figyelem, a gimnáziumi dolgozatok formai jellegzetességeivel terhes poszt következik, észrevételeket az OM címére. Tehát.

A Pyramids klasszikus Discworld-regény, ami inkább vicces, mint bármilyen. Alapvetően a kultúrsokk nevű jelenséggel foglakozik, mint ahogy Pratchett könyveinek 90 százaléka is ugyanezt járja körül, más-más oldalról. Az úgynevezett való világgal csak nagyvonalú párhuzamokat mutat, azt is főleg a poén szintjén. Egészében véve limonádéról van szó, bár azon belül a legjobb fajta. Kedves rajongók, Terry Pratchett hardcore ponyva, ne lássunk már mögé egy küszködő kultúrantropológust.

A Jingo már sokkal célzatosabb, és az sem lehet véletlen, hogy a tréfarépa álegyiptomi színteret álarabokra cserélte az író. Ennek ellenére megvan benne minden, ami a Korongvilágra jellemző, és a regényt senki sem vádolhatja azzal, hogy farnehézzé (orrnehézzé?) vált volna a félreismerhetetlen aktualizálásoktól. A fejlődést mindenesetre nem lehet nem észrevenni, ami kifejezetten pozitív jelenség; ha valakitől már az ikszedik könyvet olvassa a dolgozó, akkor azt is elvárja, hogy ne mindig ugyanazt lökjék elé.

A Thud! az evolúció következő állomása. Ez nem Discworld regény. A Piramisokkal össze sem lehet hasonlítani, a poénok is szórványosabban bukkannak fel, és az egész annyira aktuális, hogy szinte egy kelleténél vastagabb röpiratról van szó. Ez az eddigi legjobb Pratchett-könyv, amit olvastam, és az egyik legrosszabb Discworld-történet. Nincs mese, emberünk kinőtte a saját maga által alkotott világot. Lord Vetinari már nem az, aki a The Colour of Magic elején beszaratja Rincewindet, Sam Vimes egy kiköpött Maigret felügyelő, ésatöbbi. A karikatúráknál a jellemfejlődés nem feltétlenül indokolt dolog.

Az egész felsorolás arra megy ki, hogy
• kérem vissza a jól megszokott, agyelhagyós Korongvilág-sztorikat, valamint
• jöhetnének olyan Pratchett-könyvek, amelyek végre nem Ankh-Morporkban játszódnak, és nem is attól 50 méterre délre.

Sajnos az újabb Wintersmith-t még nem olvastam, a Making Money (szeptember 18-án jön ki) és az I Shall Wear Midnight pedig még meg sem jelent, úgyhogy nemsokára okosabb leszek. Főleg, hogy beígértek egy regényt Nation címmel is, aminek köze nem lesz a Discworldhöz. Simán lehet, hogy rájövök majd, mekkora hülyeséget írtam.