A Bobby Fischer Goes to War című könyv már magyarul is kapható. Meglepő, de néha le kell fordítani valami értelmeset, a statisztikák kedvéért. David Edmonds és John Eidinow munkája a következő dolgokról szól: hidegháború, USA, SZU, Izland, sakk, sakkozók, pszichológia, szociológia, nők. Mivel a sakkot elvont, öncélú dologként kezelni minimum nevetséges, nagyon jó, hogy időnként felbukkan ilyesmi. Az újságírók rettenetes dolgokat képesek produkálni könyvszerkesztés címén (gondoljunk a "Miért beteg a magyar foci" jellegű szemétre), ez a kötet azonban éppen hogy az újságírói szemlélet által lesz szórakoztató. A benne szereplő felvételek és illusztrációk minőségét büntetni kellene, de kit érdekel, amikor az ember ilyen bekezdéseket olvashat két metrómegálló között:
Lehetséges, hogy Fischer hetedik lépése — egy gyalog előreléptetése, melyet korábban már alkalmazott, de valahogy bizonytalanul — remegtette meg az orosz kezét: Szpasszkij kiöntötte a kávéját. Úgy ment el törlőruhát keresni, hogy az órája ketyegett. Fischer úgy nézett takarító ellenfelére, mintha az megőrült volna.
Személyes hátterük mellett a könyv bemutatja a rendszereket is, amelyek kitermelték Borisz Vasziljevics Szpasszkijt és Robert James Fischert. Valódi érdekesség, hogy az "évszázad mérkőzését" először mutatják be értékelhető módon a szovjetek szemszögéből. Remek háttéranyag azok számára, akik a rejkjavíki párosmeccs FBI-os, KGB-s, bürokratikus tökfejes epikájára kíváncsiak, de az egyik legnagyobb valaha élt sakkozó tragédiáját is keretbe helyezi. Erre itthon szükség is lehet, mert minden idők legérdekesebb sakkjátékosát sokan csak a híradós félinformációkból ismerik.
Tény, hogy Bobby Fischer érzelmi intelligenciája egy házilégy szintjén van, szépen fejlett üldözési mániával rendelkezik, és már-már komikusan antiszemita. Ezzel szemben az is tény, hogy a nagy és szalonképes Aljechin például "Zsidó és árja sakk" címmel írt cikksorozatot '41-ben, csakhogy ő nem volt bolond. Aki politikai korrektségre és kiszámíthatóságra vágyik, az vegyen kutyát. A sakk harci játék — ugyanúgy, mint a kártya —, ezért művészi szintre fejlesztéséhez megalomániára van szükség, ami csak a komolyzenei tehetséggel csereszavatos. Viszont mégiscsak játék, és van, aki a játékában él. Egy mentálisan sérült ember holokauszt-tagadásánál az is jobban érdekel, hogy mi van a körmöm alatt.
A szintén zakkant John Nash-ről filmet forgattak, és megmentették vele a papírzsebkendő-ipart. Ugyanezek a csodálatos elmék most nagyon drukkolnak az Egyesült Államoknak, hogy bilincsbe verje Bobby Fischert, amiért magasról leszarta a nemzetközi kereskedelmi szankciókat, és 15 évvel ezelőtt megint sakkozott egyet Szpasszkijjal. Na mindegy. Amúgy ez is nagyon jó könyv itt jobbra, csak alig lehet hozzájutni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése